A lelkemben retteg a nagyanyám

Nagyon úgy tűnik, nemcsak a frizurák, a zenék vagy a napszemüvegek terén, a pszichológiában is egyik divathullám követi a másikat. Néhány éve a mérgező anyáktól, anyósoktól és egyéb családtagoktól voltak hangosak a rendelők, később – nyilván a metoo kapcsán – a bántalmazó, nárcisztikus kapcsolat lett a fő beszédtéma, most a transzgenerációs hatás a sláger.

Nem sokkal ezelőtt aligha dobálózhattunk volna ezzel a kifejezéssel, az emberek többsége nem, hogy a jelentését, a helyes kiejtését sem ismerte. Aztán jöttek a családi történeteket boncolgató pop pszichológiai bestsellerek és az ezekhez szervesen kapcsolódó előadások. Manapság emberek milliói szomorúan, reményvesztetten, a transzgenerációs traumáik súlya alatt meghajlott háttal járkálnak közöttünk.

A városi diagnoszták már kész "tényállással" indulnak a terápiába. Tisztában vannak azzal, mely tőről fakad a kínjuk, pontosan meg tudják nevezni a felmenőjüket, minden szenvedésük forrását. "Igen, alkoholista lettem. De hát ez kódolva volt." – mondja az egyik. "Az apám és a nagyapám is alkoholba fojtotta a bánatát." "Áldozatnak születtem. Ez az én karmám." – közli a másik.

Lehet. Valóban. Mindenki hordozza az elődök félelmeit, bűneit, gyengeségeit. Hangsúlyozom: mindenki. Nincsenek kivételek. Ha csak nem abban, hogy vannak, akik be tudják azonosítani a "főbűnöst" és vannak, akiknek fogalmuk sincs, vajon kinél, mikor és miért kezdődött, honnan indult az a valami, amit hanyag eleganciával transzgenerációs hatásként emlegetünk.

Nemrégiben egy fiatal férfi keresett meg. Pánikrohamok gyötörték és erősen szorongott. Nem értette az okát, hiszen – látszólag – semmi nem indokolta, hogy rosszul érezze magát a bőrében. Nem hagyta nyugodni az ismeretlen eredetű érzés, így addig keresett, kutatott, míg rá nem talált egy transzgenerációs traumákról szóló könyvre. Ekkor hirtelen "megvilágosodott". – A nagyanyám retteg a lelkemben – jelentette ki az egyik ülésen.

Hamar kiderült kedvenc nagyijáról, hogy kisgyerekként menekülni kényszerült a nyilasok elől. Nem volt semmi titok, a férfi jól ismerte a történetet, untig hallgatta azt. A nagyi ugyanis kényszeresen ismételgette. A könyv hatására összekapcsolta a pánikrohamait a nagyanyja traumájával. Végre! Az utolsó puzzle-darabka is a helyére került – gondolta magában. Várta a katarzist követő megnyugvást. De nem ez történt. A pánikrohamok nem hagytak alább, sőt, egyre gyakrabban és a legváltozatosabb helyeken törtek rá. Végképp nem értette, mi történik vele.

Lassan kibogoztuk, hogy – mint az élete egyéb területén – arra számított, ha a rejtély megoldódik, az összefüggés egyértelművé válik, akkor előbb-utóbb megnyugtatóan rendeződik a helyzet. Csábítónak tűnt számára, hogy ha sikerül beazonosítani az eredeti traumát és annak elszenvedőjét, nincs más teendő, mint annak hatásait visszadobni rá, akár a forró krumplit. A transzgenerációs hatások, a generációkon átívelő hatások kapcsán azonban nem ennyire egyszerű a megoldóképlet. Ráadásul az idő közben főszereplővé avanzsált nagyinak igencsak bosszantó módon esze ágában sem volt szorongani…

Korántsem biztos, hogy az egykori üldöztetés utóhatásait a nagymama poszttraumás stresszként élte és éli meg. Könnyen meglehet ugyanis, hogy addig-addig mesélte a történetét, mígnem sikerült lehámozni róla a poszttraumás hatások okozta kellemetlen érzéseket, így a nagyi köszöni szépen, ő már valóban jól van. Nem úgy az unokája. A férfi szorong. Erősen szorong. Főleg, amióta rátalált a "fogasra", amire ráakasztotta saját szorongását. Az ugyanis nem tartotta meg.

Sokan – pszichológusi és egyéb közreműködéssel – abban a hitben ringatják magukat, hogy egy trauma áldozatának megnevezésével a munka dandárját elvégezték. Hát nem. A legnehezebb csak eztán következik. A transzgenerációs hatásoktól szenvedőknek azt is fel kell ismerni, hogy az, ami egyik-másik felmenőjükkel megesett, nem az ő történetük. Ám azok, akik ezt nem ismerik fel, könnyen beleesnek az úgynevezett "kapcsolati hűség" csapdájába, vagyis tudattalanul kötelességüknek érzik, hogy szenvedjenek. Az érintett helyett.

Mások sorsa lesz az ő végzetük.

Gyakran megesik, hogy a transzgenerációs trauma gyökerének beazonosításánál elmarad a katarzis. Mint ahogy az is gyakran megesik, hogy sokan azért keresik már-már kényszeresen a család "drámáját", mert ezzel akarják magyarázni saját rossz hangulatukat. Kényelmes megoldás. Elvileg. Gyakorlatilag azonban nem mindig működik. Olyan, mint a sárban elakadt autó, amelynek kerekeit egyre erőszakosabban forgatják, mígnem reménytelenül elsüllyed a dagonyában.

Tanult tehetetlenség. Így nevezik a passzív sodródást, azt, amikor valaki akkor sem tesz önmagáért semmit, ha tehetne. A hátterében megannyi ok lehet. A kudarckerüléstől kezdve a depresszión át a transzgenerációs traumáig. Igen. Talán furcsának tűnhet, de a trauma "beazonosítása" önmagában is bénítólag hathat. Akárcsak arra a férfira, akinek a "nagyanyja retteg a lelkében". Ő például elkönyvelte, hogy a saját szorongásának ez az oka. De mivel nem tudja meg nem történtté tenni a nagyija üldöztetését, ezért úgy fogja fel, mint valamiféle karmát, amiből nem képes kitörni.

Ha belátná, hogy az ősök traumája nem az ő karmája, az is egyértelművé válna számára, hogy a felmenők sorsa nem az ő végzete.

Ehhez viszont kell egy mély levegő.

És bátorság, hogy végre kézbe merje venni a tollat, amivel saját sorskönyvét át- és megírja.