A gyász és az ő terápiája

Nem akarok kutyát. Pedig szeretem a kutyákat. Azért nem akarok, mert gyáva vagyok. Félek, hogy nem bírnám elviselni, ha elveszítem. Márpedig valószínű, hogy elveszítem. Inkább lemondok mindarról a jóról, amit egy kutya adhat. Mert kutya nélkül is túl sok volt a veszteség...

Nemrégiben egy kliensem sms-ben üzent: nem bír jönni a konzultációra, mert Rózi meghalt. Rózi egy uszkár. Egy héttel később a kliensem pironkodva kért elnézést a kihagyott ülés miatt. Hosszasan szabadkozott, hogy ő tudja, ez nem kifogás, meg hogy csak egy kutya és különben is, számítani kellett rá, hiszen öreg és beteg volt szegény.

Valóban. A kutya elvesztése miatti gyász még mindig nem kapott kellő legitimációt. Aligha véletlen, hogy az érintettek duplán szenvednek kedvencük elvesztésekor. Nemcsak a hiány, a meg nem értettség is fájdalmasan elszigeteltté teszi a gazdit. Elvégre mekkora gáz ugyanazt érezni ilyenkor, mint egy hozzátartozó halálakor...

Hát nem. Nem gáz. Sőt! Egy kutya halála igenis jobban megviselheti a gazdáját, mint egy ismerős, uram bocsá', egy családtag elvesztése. Ha most valaki meghökken a véleményemen, gondoljon csak bele néhány dologba! A kutya a feltétlen szeretet forrása. Ő nem kér semmit cserébe. Ő akkor is rajong értünk, ha rossz a kedvünk, ha ingerültek, ha utálatosak vagyunk. Vajon melyik szerettünk képes erre? A kutya első naptól az utolsóig ugyanazt a gondolkodást várja tőlünk. Tehát non-stop megajándékoz minket a "fontos vagyok" érzéssel. Vajon melyik szerettünk képes erre?

Persze, nem lehet egy lapon említeni a kétféle gyászt. Azért nem, mert a hagyományos gyászban kapunk támogatást. Az "rendben" van. Na de egy kutya elvesztése miatt?

Apropó hagyományos gyász...

Gyászterápia. Beszédes egy szóösszetétel. A gyanútlan laikus számára azt üzeni, hogy a gyász, mint olyan, káros és kóros, ezért mihamarabb tessék kigyógyulni belőle! Lehetőleg szakember (vagy magát annak mondó) segítségével, mert egyedül úgysem fog az menni.

Az, aki élt már át veszteséget – és most nemcsak a klasszikus gyászról van szó, hanem a válásról, szakításról, munkahely elvesztéséről vagy akár egy krónikus betegségről (amely az egészséges énünktől való búcsút jelenti) – megtapasztalta: a környezet nem tud mit kezdeni a nem túlságosan jó lelki állapotunkkal, amelyben vagyunk.

Veszteség ide vagy oda, az élet megy tovább, mi pedig nem szomorkodunk. Mert ez az, amit elvárnak tőlünk. A család, a barátok, a kollégák. Mindenki. És ez az, amit a "gyászterapeuták" felismertek és – némi rosszindulattal – mondhatni, ki- és felhasználnak. No persze, nem ellenünk, csakis értünk. Segítenek. Ha kell, ha nem…

Egyedül nem megy?

Egy nemrégiben publikált (amerikai) tanulmány szerint az emberek átlagosan 8-10 évente kényszerülnek arra, hogy szembesüljenek a halállal, egy-egy általuk szeretett vagy fontos személy elvesztésével. Ennek alapján akár "meg is tanulhatnánk" ezt a semmihez nem hasonlítható érzést és egyedi testi-lelki állapotot. Mégsincs így. Azért nincs, mert a kultúránk ilyen. Valamiért úgy alakult, hogy nem tudunk mit kezdeni a halállal, az elmúlással és így a gyásszal sem. Nincsenek kapaszkodók, nincsenek "bevált" rutinok. Ezért vagyunk olyan kétségbeejtően egyedül a veszteségeinkkel. Csupán egyetlen gondolat marad, amelybe, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodunk, az a kemény drognak is beillő önámítás, hogy a tragédiák megacélozzák az embert. Próbáljuk ezt mantrázni, miközben pontosan tudjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Nem véletlen tehát, hogy a gyászterápiára szakosodott "segítők" soha nem fogynak ki a jelentkezőkből. Önmagában nincs is ezzel semmi baj. A nagy számok törvénye szerint biztos, hogy akadnak olyanok, akiknek valóban külső segítség kell ahhoz, hogy megbirkózzanak életük legnagyobb kihívásával, a veszteséggel.

Instant segítség

Ám még ennél is többen vannak azok, akik képesek lennének egyedül "elvégezni a gyászmunkát" (mert, hogy találóan így szokás nevezni a folyamatot), mégis, a külső segítséget választják. Hogy miért? Nem az "ő készülékükben van a hiba"! Egyszerűen csak azt teszik, ami kézenfekvő, egyszerű és – ami a legfontosabb – gyors. Legalábbis annak látszik. Instant világban élünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent azonnal, de legkésőbb rögtön megkapunk, elérünk. Ha korog a gyomrunk, irány a gyorsétterem, ha fáj a fejünk, bekapunk egy pirulát. Természetesen annak is a rapid változatát. Mert miért is szenvednénk fölöslegesen, ha van rá gyógyír?!

Hasonló a helyzet veszteség esetén is. Magányosnak, kirekesztettnek érezzük magunkat a kínunkkal. A "szolgáltató" pedig tálcán kínálja a gyors megoldást. Gyászoló legyen a talpán, aki ellent tud állni! Ám van itt valami, amire érdemes gondolni, mielőtt belevágunk a gyászterápiába. Ahogy a hamburgertől sem lakunk jól, a migrénünk is néhány óra csendes pihenő után visszatér, úgy a gyors megoldás ígéretével kecsegtető segítség is csupán ideig-óráig csillapítja a fájdalmunkat. Talán jó beszélni valakivel mindarról, ami régóta szétfeszíti a lelkünket. Talán jó egy idegennel megosztani legszemélyesebb gondolatainkat, érzéseinket, és talán egy-egy ilyen alkalom elegendő is ahhoz, hogy jobb legyen a közérzetünk. Még ha csak átmenetileg is. Ám ennél többet ne reméljünk!
Nincs univerzális, mindenkinél alkalmazható módszer. Aki mégis ezt állítja, az hazudik. Mivel minden kapcsolat egyedi, ezért a gyásza is az.

Ezzel magyarázható, hogy még családon belül is hamisan szól a "tudom, mit érzel" műnyugtatás. Ahogy egészen más egy gyereknek az anyjával való kapcsolata, mint a férjével való viszonya, ezért – legyen bármilyen erős közöttük a kötelék – az édesanya és a feleség halála kapcsán soha nem fogja érteni a egymást az apa és a gyermeke. Ennek ellenére a legerősebb támaszt jelenthetik a legnehezebb időszakban és a puszta jelenlétükkel többet segíthetnek a másiknak, mint bárki.

A gyász, mint "betegség"

Ami pedig az "időfaktort" illeti: a tankönyvek szerint egy évig tekinthető normálisnak a veszteséghez kapcsolódó, szélsőséges, de jellemzően negatív lelki állapot. Ezt arra alapozzák, hogy 12 hónap alatt minden olyan alkalmat meg- és túlélünk, amely az elveszített személyre emlékeztet. Ilyen a születésnap, a névnap vagy az évforduló. A pszichológusok többsége igen drasztikusan azt ezt követően is fennálló gyászt már patológiásnak, vagyis betegesnek tartja. Márpedig nem az! Igenis, van az a fájdalom, amely csak több év múltával enyhül, és van az a lelki seb, amelynek gyógyulásához nem elég egyetlen esztendő.
Azok, akik pusztán a "túl hosszúra" nyúlt szomorúságot, levertséget, gyászt gyógyítandó reakcióként értelmezik, voltaképpen nem akarnak mást, mint a veszteséggel küzdőt mesterségesen és indokolatlanul "visszarántani" abba az "egészségesnek és normálisnak" titulált kategóriába, amelyben nem megfelelő viselkedés a fájdalom érzése, kiváltképp' annak kimutatása. Vagyis a gyászterápia – paradox módon – éppen azt gátolja, ami ilyenkor a legfontosabb volna: ténylegesen (tartson az akármeddig is) elgyászolni egy kapcsolatot.

Ideje volna tehát felismerni, hogy a veszteségeink okozta, olykor rémisztő, szokatlan és kínzó érzéseink teljesen természetesek és helyénvalók! Bármennyire is befolyásolhatók vagyunk ebben a beszűkült tudatállapotban, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni és olyan "segítő" kapcsolatba bevonni, amely sokkal többet árt, mint használ.

Gyász, veszteség kapcsán a főszabály, hogy egyetlen emberre figyeljünk: önmagunkra!